Magyarország különutas Kína-stratégiája jó dealnek tűnhet, de valójában a demokráciát ássa alá

Óriási világgazdasági fordulat bontakozik ki a szemünk előtt. Miközben Amerika történelmi léptékű újraiparosítási programba kezdett, Kína elárasztja a világot egyre magasabb színvonalú termékeivel. Mindkét nagyhatalom önti a pénzt az ipar fejlesztésébe, amivel viszont a szűkösebb pénzügyi erőforrásokkal rendelkező Európa nem tudja felvenni a versenyt. Európa lemaradása ma már egyre több területen érezhető, a német ipar évek óta vergődik és nem látszik, hogy mikor is fog talpraállni. Közép-Kelet-Európa országai, így Magyaroszág is, az elmúlt évtizedekben egy viszonylag sikeres gazdasági modellt hoztak létre, amelynek legfontosabb pillére a németországi cégek kiszolgálása volt. A német ipar gyászos teljesítménye nem meglepő módon a régiónk ipari teljesítményét is visszafogja. Sokakat foglalkoztat a gondolat, hogy vajon létezik-e bármilyen kiút Közép-Európa számára a Németország-függőségből.

A közép-európai ipari cégek megpróbálhatnak belépni az amerikai piacra és részesedni az ottani gyors növekedésből – ez azonban minden bizonnyal csak nagyon kevés cégnek fog sikerülni, így erre nem igazán lehet növekedési modellt építeni. Marad tehát a jól bevált stratégia, a külföldi befektetők idecsábítása és kiszolgálása – csak ezúttal nem a németek jönnének, hanem sokkal inkább a kínaiak. Magyarország tulajdonképpen már döntött is, óriási mennyiségű kínai tőkét engedtünk be az országba az elmúlt két évben. A kínaiak által befektetett tőkeállomány néhány éven belül megközelítheti a német FDI szintjét Magyarországon. A magyar kormány kínai befektetéseket ösztönző stratégiája tehát gazdasági szempontból akár még racionálisnak is tűnhet. De ha ennyire kézenfekvő a megoldás a német ipar pótlására, miért nem választja minden közép-európai ország ezt az utat?

Más közép-európai országok sem zárkóznak el teljesen a kínai befektetések elől, érkezett néhány beruházás az elmúlt években Lengyelországba és Szlovákiába is, de ezek mértéke eltörpül a magyarországi kínai térhódítás mellett. Láthatóan sokkal óvatosabb stratégiát követ rajtunk kívül minden más közép-európai ország, feltehetően azért, mert

Az egyre inkább kétpólusúvá váló világrendben egyáltalán nem magától értetődő döntés európai országok számára kínai technológiára bízni a telekommunikációt, az autóikat vagy éppen az energiatermelést, hiszen ezek a kitettségek bármikor azonnal biztonsági kockázattá is válhatnak. Problémát jelent az Amerikával hagyományosan jó viszonyt ápoló közép-európai országok többsége számára az is, hogy nem akarják kockáztatni az amerikai kapcsolatot a kínai közeledéssel.

Nem szabad megfeledkeznünk Kína szempontjairól sem. Peking érdeke, hogy hosszú távon elkötelezett partnerekkel tudjon megállapodni, olyan országokkal, ahol egy-egy választás eredménye nem befolyásolja az együttműködést. Hiába kötött Kína hosszú távú beruházási megállapodást a Berlusconi-kormánnyal Olaszországban, ha néhány évvel később Meloni felrúgta azt. Nem demokratikus rezsimekben sokkal nagyobb eséllyel számíthat a kínai vezetés arra, hogy a megállapodások hosszú távra szólnak: nem véletlen, hogy Hszi Csin-ping európai körútja során a franciaországi látogás mellett Szerbiában és Magyarországon töltött csak időt.

Az óvatosabb Kína-stratégiát gyakorló közép-európai országok minden bizonnyal tisztában vannak azzal, hogy milyen kockázatokat jelent demokratikus rendszerek számára, ha gazdaságukat egy ilyen autoriter nagyhatalomtól teszik függővé.

A demokráciára gyakorolt hatástól függetlenül Magyarország Kína-stratégiája szigorúan gazdasági szempontból nézve rövid távon akár még sikeres is lehet. Az egyetlen komoly kockázatot az jelenti, ha az EU a vártnál sokkal szigorúbban lép fel a hozzánk betelepülő kínai elektromos autó és akkumulátorgyárakkal szemben. Egyelőre azonban ennek nem sok jelét látjuk.

Hasonló tartalmakért kövesd a Mehr Licht Facebook oldalát!