Orbán Viktor mintha elvesztette volna a látnoki erejét. Kedden Varga Mihállyal megvétóztatta Ukrajna megsegítését, aztán gyorsan letagadta, hogy ilyet tett volna. Közben Szijjártó Péter külügyminiszter a szlovák politika leginkább magyar- és kisebbségellenes vezetőit látogatta és dicsérte. És a napnak nem volt még vége: késő este Gulyás Gergely és Hernádi Zsolt voltak a kormányfő beszélő fejei, akik bejelentették a benzinárrögzítés eltörlését. Az „anya nő, az apa férfi, a benzin marad 480” szlogenhez még az arcát adta Orbán, a kivezetés idején már nem láthattuk sehol. Hová tűnt a streetfighter? Miért nem osztja a kokit meg a sallert, ahogy régebben?

Az a világ, amit rohamos tempóval magunk mögött hagyunk, abból indult ki, hogy a világ egy bazár, ahol csak olcsón kell venni és drágán eladni, a jó döntések pedig azok, amelyekkel sokat lehet keresni. Kevés ország vallotta erősebben a „pénznek nincs szaga” üzenetét, mint Angela Merkel Németországa: a német gazdasági és politikai elit örömmel függött rá a megfizethető orosz gázra, nem csinált problémát az ujgurok elnyomásáról hírhedt Hszincsiang kínai tartományba telepített Volkswagen-gyárból, és üzletelt Orbán Viktorral is, ha épp az olcsó munkaerőt kellett biztosítani a német autólobbinak. A Kínával, Oroszországgal vagy épp Magyarországgal szembeni jogállamisági kifogások lózungjai is csak a színjáték részei voltak.

A német hozzáállás teljesen logikus volt: ebben a világban csak a lúzerek mondtak le egy jó üzletről holmi morális vagy biztonsági szempontok miatt.

Bezár a bazár

Ez a világ azonban az elmúlt néhány évben összeomlott. Számos kormány hajlandó volt masszívan túlárazott orvosi felszereléseket vásárolni a covidjárvány alatt. Február óta az is világos lett, hogy létfontosságú energiahordozót akár érdemes magasabb áron is venni, ha a drágább ajánlatot adó aztán nem zsarol meg vele. Kína megítélése is drámaian megváltozott: míg 10 évvel ezelőtt alapvetés volt, hogy Kína olcsó munkaereje és jelentős belső piaca a nyugati gazdasági növekedés záloga, ma ugyanezt veszélyes kiszolgáltatottságként kezelik. Az elmúlt év eseményei a korábbi világ kritikus sebezhetőségeit mutatták meg, és az állam szerepének növekedését hozták el.

Ahol pedig megjelenik az állam, ott az állami elvárások is előtérbe kerülnek, mint például a nemzetbiztonság, a szövetségi rendszerek politikai vagy értékrendbeli elvárásai.

Lehet, hogy A BASF ma is örömmel venne gázt Oroszországból, ha a német kormány ezt nem tiltaná meg. A német kormány pedig valószínűleg nem tiltaná meg, ha az EU és a NATO nem várná el tőle.

Vesztesekkel táncoló

Ez az átalakulás azoknak fáj a legjobban, akik az előző rend nagy nyertesei voltak. Németország példája különösen látványos, ugyanis az országnak ma egy sor égető és rendkívül bonyolult problémát kell megoldania: pótolnia kell a relatíve olcsó orosz gázt, megoldást kell találnia a német ipar kínai exportfüggőségére, közben újból fel kell építenie a korábban Amerikának kiszervezett védelmi képességeit. Mindezeket úgy kell elérnie, hogy meglévő szövetségi rendszereiben nem lép senki tyúkszemére. Ez akkor sem lenne könnyű, ha a politikai akarat és képesség meglenne hozzá, de egyik sem adott: néhány hete Olaf Scholz kancellár a német ipar képviselőivel utazott Kínába, és a hamburgi kikötő részleges kínai kézbe adása sem a drasztikus elhatárolódás jele. Amíg Németország így hezitál, addig csábító lesz Orbán számára is elodázni az irányváltást, előbb-utóbb azonban ez az opció is el fog tűnni a pakliból.

Ráadásul Orbán az elmúlt éveket a most hátrahagyott világrend reklámozásával töltötte. Az általa prófétaként megjósolt illiberális fordulat elmaradt, a fontosabb országokat ma olyanok vezetik, akik nem akarnak egy fényképre kerülni vele. Nem véletlen, hogy nosztalgiával emlékszik vissza azokra az évekre, amikor Angela Merkellel vagy Trumppal üzletelhetett, és nem okozott gondot Magyarország oroszbarátsága.

De miért ragaszkodik Orbán egy vesztes formulához? Erről legfeljebb spekulálni lehet. Érti az átalakulást, de valami miatt nem tud lépni, vagy meggyőzte magát arról, hogy csak egy átmeneti változást kell kimozognia? Bármelyik is legyen a válasz, nagy kockáztatásai egyre kevésbé jönnek be. A 2010-es években az IMF elküldése, a menekültválság tematizálása, Trump korai támogatása, vagy a német, orosz és kínai kapcsolatok menedzselése még egy olyan politikus képét adták, aki ügyesen érzi a nagy trendeket. Az elmúlt évek azonban a nagy buktákról szóltak: a Trump melletti kiállás 2020-ban, a Fidesz kizárása az Európai Néppártból, az oroszbarátság Ukrajna megszállásának hajnalán, utána a V4 szétesése csak néhány a látványos mellényúlásai közül.

Ukrajna uniós támogatásának megvétózása ezt a sorozatot folytatja. Rövid távon vagy bejön a taktika, vagy nem, de hosszabb távon ez is csak egyre reménytelenebb magányát erősíti. Nagyon úgy néz ki, hogy belátható időn belül nem fog előkerülni az a streetfighterjelmez.