Mini Merkel: a német kancellár a kétpólusú világrend szorításában

Régen látott felfordulásban van a német Kína-politika. Az elmúlt hetekben Olaf Scholz kancellár vitatott döntések sorozatát hozta a témában. Engedélyezte, hogy egy kínai cég tulajdonrészt szerezzen a hamburgi kikötőben, ezt követően pedig az európai vezetők közül elsőként utazott Kínába, és köszöntötte a teljhatalmát frissen bebetonozó Hszi Csin-ping kínai elnököt. Ezek a lépések rendkívüli felháborodást okoztak nemcsak Németország szövetségesei, hanem még a kancellár saját koalíciós partnerei körében és a német közvéleményben is.

A felzúdulás nem meglepő: Scholz döntései élesen szembemennek a háború óta kialakult új nyugati fősodorral.

Scholz bizonyos értelemben könnyű célpont, hisz politikai pályájának nagy része a merkeli érához köti. Pártjában, az SPD-ben hagyományosan nagyon erős az Amerika-ellenesség és a nyitottság az orosz és kínai szempontok felé. Mégsem csak arról van szó, hogy a kancellár a múltban ragadt. Legalább annyira arról is, hogy Németország Kína kapcsán nehezen feloldható politikai és stratégiai dilemmával áll szemben.

Belpolitikai nyomás

Németország a globalizáción alapuló világrend egyik fő nyertese volt. Ennek érdekében ún. merkantilista, azaz az exportot előtérbe helyező külpolitikát folytatott. Kína pedig olyannyira fontos volt e stratégia szempontjából, hogy 2016 óta már Németország legnagyobb kereskedelmi partnere. Ami igazán különleges a viszonyuk kapcsán, az az, hogy Kínával szemben a németeknek – kereskedelmi partnereik közül egyedülálló módon – komoly külkereskedelmi hiányuk van. A német feldolgozóipar tipikusan alapanyagokat és félkész termékeket importál Kínából, amelyeket aztán a lényegesen magasabb hozzáadott értékű (export)termékeiben hasznosít. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a német gazdasági modell az olcsó kínai importra épült. Csak hogy perspektívába tegyük a függés mértékét: 2021-ben

Németország számára Kína fontos, de nem nélkülözhetetlen kereskedelmi partner. Az olcsó kínai importról való leválás hasonló lenne az orosz gázról és olajról való leváláshoz, azaz minden bizonnyal jelentős rövid távú veszteséggel járna, de középtávon jól kezelhető a probléma.

Kína azonban szinte nélkülözhetetlen kereskedelmi partner néhány nagy politikai befolyású német óriásvállalat számára. 2022 első felében több német befektetés érkezett Kínába, mint bármelyik teljes (!) évben az előző két évtizedben. Az első hallásra meglepő tény mögött néhány nagyvállalat tevékenysége rejlik. Egészen pontosan négy vállalaté, a Volkswagen, BMW, Daimler autógyáraké és a vegyipari óriás BASF-é. Ezek a cégek árbevételük jelentős részét a kínai piacról szerzik: a három autógyár bevételének több mint 30%-a, a BASF értékesítésének 15%-a származik Kínából. Ezzel szemben számos felmérés árulkodik arról, hogy a német gazdaság gerincét jelentő középvállalatok (az ún. Mittelstand) felismerték a kínai piactól való függés veszélyeit, és építenék le a kitettségüket.

A zavartalan kereskedelmi kapcsolatok fenntartása elsősorban a vezető német nagyvállalatok érdeke – Olaf Scholz közelmúltbeli döntései a német óriásvállalatok érdekeinek előtérbe helyezéseként is értékelhetőek.

Stratégiai megfontolások

Ugyanakkor nem csak belpolitikai megfontolások állhatnak a kínai igények kielégítése mögött. Az USA belpolitikájának protekcionista fordulata azzal fenyeget, hogy egy Kínáról túl gyorsan leváló Németország két szék között a pad alá esik. A pár hónappal ezelőtt elfogadott Chips Act, amely az amerikai chipgyártási kapacitások bővítését szolgálja, vagy a legújabb National Security Strategy, amely az amerikai high-tech ipar függetlenné válását tűzi célul, okkal növelik a német aggodalmakat.

Ha Németország a növekvő amerikai nyomásra válaszul úgy dönt, hogy korlátozza kínai gazdasági kapcsolatait, nem alapozhat arra, hogy cserébe cégei az amerikai piacon tudják kompenzálni magukat.

Mi a probléma Scholz megközelítésével?

Scholz egyensúlyozási kísérlete érthető, mégis elhibázottnak tűnik. A kancellár politikája nem kezeli, hanem kifejezetten növeli a legnagyobb német vállalatok kínai kitettségét. Mindezt akkor, amikor az amerikaiak nem győzik kongatni a vészharangot Tajvan kapcsán. Ha Tajvanon háborús konfliktus lenne, akkor legalább az oroszországihoz hasonló nagyságrendű szankciókra számíthatnánk.

Ahelyett, hogy alternatívákat építenének, a német nagyvállalatok a kancellár hathatós támogatásával a rövid távú hasznukat próbálják maximalizálni, akár a közép- és hosszú távú biztonságuk árán is.

Mindez persze régi lemez. Pontosan így gondolkodott Angela Merkel is, amikor az amerikai és európai – biztonsági és környezetvédelmi – ellenkezés dacára biztosította az Északi Áramlat 2 projekt folytatását. Annak a döntésnek az árát most fizeti Németország és Európa keleti fele.