A nyugati világnak jelentős, Kínától független akkumulátorgyártási kapacitásokra van szüksége, azonban bárki is húz ebből hasznot, nem látszik, hogy Magyarország miért lenne köztük.

A neoliberális világrend évtizedeken keresztül sulykolt alapvetése volt az ellátási láncok feldarabolása: a piac logikája szerint mindent ott kell gyártani, ahol azt a legolcsóbban lehet. Legyen szó ruháról, krumpliról vagy mikrocsipekről, a felelős cégvezetők és politikusok azok voltak, akik kiszerveztek mindent, amit csak lehetett.

Ez a világ azonban látványosan megrendült az elmúlt években:

a kínai-amerikai kapcsolatok megromlása, a CoVid-járvány és az ukrán háború rámutattak, hogy vannak stratégiai területek, ahol az alacsony költségnél fontosabb a kiszolgáltatottság elkerülése.

Nem baj, ha drágább a maszk, a chip vagy a tüzérségi lőszer, csak legyen.

Ilyen stratégiai terület az akkumulátorgyártás is. A gond csak az, hogy ezt a piacot jelentős részben kínai cégek dominálják: a két legnagyobb kínai gyártó a teljes piac több, mint 50%-át uralja. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok és az EU országai – többek közt Magyarország – sorra jelentik be újabb és újabb akkumulátorgyárak létesítését: az elmúlt másfél év alapján Amerika 2030-ra megtízszerezheti gyártókapacitásait, míg az EU 2031-re a világ legnagyobb előállítója lenne.

Magyar akkuálmok

De miért is lenne ez vonzó nekünk, magyaroknak? Egyrészt gondolhatjuk azt, hogy ez egyszerűen jó üzlet: a nagy keresletet majd hazai gyártásból fogják kielégíteni és ugyan a profitot nyilván kitalicskázza majd a tulajdonos, de legalább a bért itt fizetik. Másrészt politikailag is fontosabbak lehetünk, ha Magyarországon gyártják a jövő „üzemanyagát”.

A valóságban a vendégmunkásokkal feltöltött gyárakban ugyanazt az alacsony hozzáadott értékű, alacsony fizetéssel kecsegtető munkát végeznék, mint ami a magyar autóipart már most is jellemzi.

Az elköteleződés tehát egy újabb technológiai ciklusra betonozza be Magyarország „összeszerelő ország” státuszát.

Sőt, az akkumulátorgyárak ellátási láncára még annyi magyar beszállító sem tud rákapcsolódni, mint az autóipar más területein. Sokatmondó, hogy a NER-elit mit tud hozzátenni a többszáz milliárdos projektekhez: csarnokot építenek és közművesítenek, a technológiának még csak a közelébe sem kerülnek. Gazdasági előnynek ez elég kevés.

Maradna még a politikai súly. Akkumulátort azonban bárhol lehet gyártani, és az elmúlt évek bejelentései bizonyítják is, hogy mindenhol fognak. Minden bizonnyal jelentős gyártók leszünk, de ahogy az autóipari súlyunk nem vált valódi politikai erővé, úgy a Déli Duna Csáp és a Magyar Banán akkumulátorgyártással delejezett utódai sem teszik európai nehézsúlyúvá az országot.

Mély csend az erőforrásigényekről

Ehhez pedig jönnek az akkumulátorgyártás igen fenyegető problémái. A gyártáshoz ugyanis a Kínából beszerezhető alapanyagokon kívül rengeteg vízre és energiára van szükség, amit a magyar infrastruktúrának kellene biztosítania. Miközben Magyarország energiaimportra szorul, csak a CATL debreceni gyára esetében egy negyednyi Paksnak megfelelő áramra van szükség. A gyár vízfelhasználása körüli aggodalmakról pedig sokat elmond, hogy az arról készült környezetvédelmi hatástanulmányt a kormány egyszerűen elérhetetlenné tette, amikor megjelentek az első tiltakozó hangok. Ráadásul a gödi Samsung gyár esete azt is mutatja, hogy a környezetszennyezési félelmek sem alaptalanok.

A nagy akkumulátorboomnak Európa Kínától való távolodásán kívül egyáltalán nem biztos, hogy lesz pozitív hozadéka. Az pedig egészen biztosan nem igaz, hogy ez vitathatatlanul jó irány lenne Magyarország számára. Ennek ellenére Orbán Viktor a természeti környezet és a helyi erőforrások kiárusításával évtizedekre elkötelezi az országot mellette.