Keleti állam venni nyugati politikus

Az Európai Uniót megrázta a hír, hogy a katari állam korrumpálhatott több magas rangú EU-s tisztviselőt, köztük Eva Kailit, az Európai Parlament egyik alelnökét is. A történet meglehetősen hétköznapi lehetett volna a múlt évtizedben, de azóta elég nagyot fordult a világ. Az nem meglepő, hogy az uniós hivatalokban mindenre egy kicsit késve jönnek rá.

Voltak ennél nagyobb fogások

Az előző évtized volt az az időszak, amikor a nyugati világ a kiengedte a kezéből az irányítást és a gazdasági érdekek alá rendelt minden egyéb megfontolást, a nemzetbiztonságtól a klímaváltozásig. Tette mindezt abban a hitben, hogy a gazdaságilag kölcsönösen előnyös üzletek feloldják az egyéb érdekkülönbségeket. Néhány hosszabb távon gondolkodó, vagy a profiton túl tekintő ország ki is használta ezt.

2016-tól kezdve az ausztrál közvéleményt sorozatos botrányok rázták meg, amelynek főszereplői olyan ausztrál politikusok voltak, akik kínai érdekek szerint foglaltak állást. Fokozatosan fény derült arra, hogy mind az Ausztrál Munkáspárt, mind az Ausztrál Liberális Párt legnagyobb támogatói a Kínai Kommunista Párthoz köthető kínai cégek voltak, akik 2013 és 2015 között 5,5 millió ausztrál dollárral támogatták mindkét politikai oldalt. Az ezt felgöngyölítő média-akció a politikusokon túl számos egyetem, kutatóintézet, befolyásos közszereplő mögött talált kínai támogatásokat. Az ausztrál botránysorozatból csak egy példa: Andrew Robb volt külgazdasági miniszter 2016-ban közvetlenül a leköszönése után kapott egy évi 880 ezer ausztrál dolláros szerződést attól a kínai cégtől, amelyik az egyik ausztrál kikötőt üzemelteti.

Az ausztrál tapasztalatokra támaszkodva az amerikaiak is elkezdték sokkal komolyabban venni ezt a fenyegetést és hasonló szálak százait göngyölítették fel. A leghíresebb példa Trump megválasztásához köthető. Minden jel arra mutat, hogy az oroszok sokat tettek azért, hogy előmozdítsák Trump 2016-os megválasztását, és számos bizonyíték van a későbbi elnök közvetlen munkatársainak és családtagjainak orosz tisztviselőkkel való találkozóira is. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy amerikai elnökjelölt elfogadja egy ellenséges nagyhatalom belpolitikai segítségét. Trump átlépett ezen a tabun és a „pénzért bármit” kultúra szimbóluma lett.

Már mielőtt menő volt

A műfaj nagyöregje, Gerhard Schröder már 2005-ben orosz politikai célokat mozdított előre, még jóval azelőtt, hogy ez menő lett volna. Ahogy 2005-ben otthagyta az aktív politizálást, át is ült a Nord Stream 1 vezetőségébe, de előtte még politikai pályájának utolsó heteiben aláírt egy 1 milliárd eurós hitelgaranciát ugyanezen projektre a német kormány nevében. Egészen 2022-ig töltött be pozíciókat orosz energiacégekben, és a háború kitörése kellett ahhoz, hogy a német állam ne finanszírozza tovább a volt kormányfőnek járó iroda és csapatának fenntartását. Schröder olyannyira közel került az orosz politikai elithez, hogy a 70. születésnapját is Putyinnal ünnepelte Szentpéterváron 2014-ben, az első kelet-ukrajnai háború kirobbanása után.

A Putyinnal bulizást Karin Kneissl, a volt osztrák külügyminiszter eggyel magasabb szintre emelte: ő a saját esküvőjére hívta meg az orosz elnököt, ahol Putyin meg is táncoltatta az akkor még hivatalban levő miniszter-menyasszonyt. Leköszönése után neki is találtak helyet a Rosneft igazgatótanácsában Schröder mellett.

Gyorsabb reakció

Bár az ausztrálhoz hasonló komolyabb külföldi beavatkozások nem tűntek el, de ma már legalább üldözik azokat. Idén novemberben a kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau jelentette be, hogy Kína beavatkozott a 2019-es kanadai választásokba. A hatóságok szerint legalább 11 kanadai képviselőjelöltet támogattak, az egyik esetben például 250 ezer kanadai dollár átutalásával, ami közvetlenül Kína kanadai nagykövetségétől érkezett az egyik kanadai képviselő irodájához. A kínaiak egyaránt támogattak kormánypárti és ellenzéki képviselőket csak úgy, mint az említett ausztrál esetben.

Az, hogy az ehhez hasonló ügyekre könnyebben fény derül, annak is köszönhető, hogy sok minden változott azóta. Ma már nem az a konszenzus, hogy a globalizáció és a szabadkereskedelem megold minden problémát. Oroszország Ukrajna elleni 2022-es inváziója még a német politikusok számára is nyilvánvalóvá tette ezt, pedig nekik igazán az az érdekük, hogy a külkereskedelem legyen az első.

Mára minden magát komolyan vevő ország foglalkozik a mély bukszájú külföldi hatalmak befolyásolási kísérleteivel. Lehet, hogy az EP botrány fel sem tűnt volna 2016 előtt, de ma már inkább az a valószínű, hogy az érintettek börtönbe mennek és Katar megítélése nagyot fog zuhanni Brüsszelben. Ebben a tekintetben egy kicsit normálisabb lett a világ.