Az elmúlt hetek eseményeit figyelve különösen feltűnőek a hagyományos politikai berendezkedés válságának jelei: a katasztrofális elnökjelölti vita után lemondani nem hajlandó Biden, az önsorsrontó előrehozott választásokat tartó Franciaország vagy a súlyos gazdasági nehézségek ellenére semmiféle gazdaságfejlesztő programról megállapodni nem képes német kormány hónapok óta tartó vergődése egyaránt diszfunkcionalitást indikálnak. A hagyományos politikai elit évek óta tartó válságának jelei egyre szembeötlőbbek és a kialakult helyzet kiváló terepet biztosít a „rocksztár”- típusú politikusok felbukkanásának, akik könnyedén tudják a politikai elitből teljes mértékben kiábrándult tömegeket mozgósítani.

Sok vád érte az amerikai republikánusokat az elmúlt években azzal kapcsolatban, hogy rövid távú politikai érdekeiket alárendelik az ország szempontjainak, akár még Amerika biztonságának is. Az elmúlt időszakban a leglátványosabban ez a jelenség talán az Ukrajnának szánt támogatások hosszú hónapokig tartó blokkolásában volt látható. A késlekedés végül az ukrán pozíciók jelentős romlásához és Oroszország megerősödéséhez vezetett – ám mindez mindegy volt, ha ezzel sikerült a demokratákat megfosztani egy politikai győzelem vélt előnyeitől. A múlt heti, Biden számára katasztrófával felérő elnökjelölti vita után azonban teljesen egyértelműen látszik, hogy a demokrata párt válsága is hasonlóan mély. A Biden korával és szellemi képességeivel kapcsolatos aggodalmak teljes körű figyelmen kívül hagyásával nehéz helyzetbe lavírozta magát a párt. A múlt heti vitát követően ugyanis nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy Bidennel kisebb csodaszámba menne a demokrata győzelem novemberben. Ennek ellenére maga az elnök és pártja legbefolyásosabb szereplői továbbra is kitartanak Biden elnökjelöltsége mellett, bármi is legyen a döntésüknek az ára. Mindez pedig teljesen hiteltelenné teszi a demokraták hivatalosan az országukat féltő megnyilvánulásait Trump kapcsán.

Sokan a Brexit-népszavazáshoz hasonló, önsorsrontó intézkedésnek tartják Macron döntését az előrehozott választások kiírásáról. A francia választás nagy eséllyel megágyaz a szélsőjobb hatalomba jutásának: ha Macron baloldallal történő összefogása most még ideig-óráig meg is akadályozza, hogy Le Pen-ék abszolút többséget szerezzenek, a magukat ismét becsapva érző választók még nagyobb eséllyel támogatják majd Marine Le Pen elnöki ambícióit 2027-ben.

Válságjelenségből Németországban is akad bőven. Az EP-választáson várakozáson alul szereplő kormánykoalíció hosszú hetekig tartó küzdelem után tudta csak elfogadni a jövő évi költségvetést. A megegyezés ellenére a kormánypártok közti feszültség várhatóan a következő időszakban is fennmarad. A koalíciós pártok közti vita ráadásul olyan mély, hogy reális esélye van a koalíció összeomlásának és a német politikai életben merőben szokatlan előrehozott választások kiírásának is. Míg a német politikai vezetésben egyre többen ismerik fel, hogy elkerülhetetlen lesz az adósságfék-szabály megváltoztatása és a költségvetési politika lazítása, a koalíciós pártok mégis további megszorításokról döntöttek végül, a parlamenti bejutás küszöbén táncoló koalíciós párt, az FDP nyomására. Egyre világosabb, hogy Németország nem kerülheti el, hogy sokkal többet költsön védelemre és a gyengélkedő gazdaság támogatására, ha nem akar tartósan leszakadni a kínai és az amerikai ipar mögött. Mégis, az előző évtizedek gondolkodási keretében ragadt német politikai elit egyelőre láthatóan nem képes szakítani hosszú évek berögződéseivel. Az elhibázott politika pedig egyenes úton vezet a szélsőjobb megerősödéséhez. A legfrissebb példa, hogy a forráshiánnyal küzdő német vasút úgy döntött, hogy vonalakat szüntet meg a volt keletnémet tartományokban és a tervezett fejlesztésekből is visszavesz. Azokról a keletnémet tartományokról van szó, amelyekben ma a szélsőjobboldali AfD a legnépszerűbb párt és amelyek elszigeteltségéért komoly felelősség terheli az ország politikai elitjét.

Bármerre nézünk a fejlett világban, azt látjuk, hogy a hagyományos politikai berendezkedés semmit nem tanult az elmúlt évek eseményeiből: Trump elnöksége vagy a Brexit sem szolgált elég tanulsággal a mainstream számára. Egy ilyen helyzetben érthető, ha tömegek fordulnak el a hagyományos politikai szereplőktől és minden hitüket üstökösként felbukkanó rocksztár-típusú politikusokba vetik. Az új típusú politikus legnyilvánvalóbb példája Donald Trump, de a 28 éves francia Jordan Bardella felbukkanása vagy a magyar politikai apátiába berobbanó Magyar Péter-jelenség is ennek a trendnek a része. A rocksztár politikusok a fennálló elittel szemben határozzák meg magukat, minden onnan érkező kritika lepereg róluk. Ők nem szakértelemmel, politikai programmal győzik meg szavazóikat, üzenetük egyszerű: az elit által cserbenhagyott állampolgárok érdekeinek képviseletét ígérik. A fejlett világ politikai berendezkedésének mély válságát pedig mi sem mutatja jobban, mint a rocksztár-politikusok gyors felemelkedése.