A két ősellenség, Szaúd-Arábia és Irán újra szóba áll egymással. Ha ez még nem volna elég meglepő, akkor jön a következő csavar a történetben: a békekötést kínai közvetítéssel hozták tető alá. A megállapodás alapvetően rendezheti át a közel-keleti régió viszonyait. Kína szerepvállalása pedig egyértelművé teszi, hogy Kína ereje a régióban és világhatalomként is megerősödött.

Új világ a Közel-Keleten?

A régió hatalmi viszonyai földrengésszerű változásokon mehetnek át a két legjelentősebb olajtermelő állam közti békekötés után. Szaúd-Arábia és Irán ugyanis több évtizede ellenségnek tekintik egymást, ennek eredményeképpen számos tragikus konfliktus robbant ki köztük, vagy az általuk támogatott erők közt Jemenben, Irakban, Szíriában és Libanonban is. Az persze kétséges, hogy a megállapodás valóban elhozza majd a konfliktusok teljes lezárását, de talán egy lépéssel közelebb kerülnek a megoldáshoz. Mindeközben viszont Izrael helyzete egyre szorultabbá válik. A tervezett izraeli békekötés Szaúd-Arábiával megnehezedett és az ősellenség Irán teljes izolálása a régióban valószínűleg lehetetlenné vált.

Kína, a zsarnokok partnere

A két ország közti közvetítésben játszott szerepével világossá vált, hogy Kína globális nagyhatalmi babérokra tör. Peking egy olyan régióban közvetített a szembenálló felek között, ahol hagyományosan Amerika töltötte be a rendcsináló szerepét. Kína az elmúlt években egyre szorosabbra fonta gazdasági kapcsolatait mindkét közel-keleti hatalommal, akik örömmel keresték a kínaiak kegyeit. Az elmúlt években utóbbiak váltak a közel-keleti olaj legnagyobb vevőjévé, míg Amerika egyre inkább önellátásra törekszik és jelentősen csökkentette közel-keleti vásárlásait. Mára Irán külkereskedelmének 30%-át Kínával bonyolítja. Ráadásul az atomprogramja miatt szankciókkal sújtott ország különsen rá van szorulva arra a néhány partnerre, akik még hajlandóak üzletelni vele. Kína jelentős fejlesztési programokat is ígér mindkét országnak: Iránban mintegy 400 milliárd dollár értékű beruházást terveznek a következő 25 évben. Szaúd-Arábiának pedig segítséget ígérnek a nukleáris energia fejlesztésében, amit Amerika mindig is szigorúan ellenzett. A szaúdi vezetésnek pedig azért is lehet különösen vonzó Amerika Kínára cserélése, mert Mohamed bin Szalmán trónörökös a Hasogdzsi-gyilkosság óta az amerikai belpolitikai csatározások közkedvelt célpontjává vált.

A megállapodás egyértelmű vereség Amerikának. Az USA nem volt abban a pozícióban, hogy a két szembenálló fél között közvetítsen: Iránnal régóta ellenséges a viszony, a hagyományosan szövetséges szaúdiakkal pedig érezhetően romlott a kapcsolat az elmúlt években. Ugyanakkor az is világos, hogy egy olyan régióban sikerült Kínának megerősödnie, amely jelentősége egyre hanyatlani fog a következő évtizedekben. A kőolaj szerepének elkerülhetetlen csökkenésével a közel-keleti régió is súlytalanabbá fog válni. Ráadásul, míg Kína rá van szorulva a biztos és olcsó kőolajforrásokra, Amerika számára ez egyre kevésbé fontos, hiszen önfenntartóvá tudott válni energiahordozókból.

A kínai közvetítéssel létrejött kiegyezés a Közel-Keleten azonban egy hosszú és várhatóan buktatókkal teli folyamat kezdete. Vajon mit kezd majd Kína azokkal a helyzetekkel, amikor a régió síitáinak védelmezőjeként fellépő Irán óhatatlanul is konfliktusba kerül a szunniták központi hatalmaként eljáró Szaúd-Arábiával? És persze felmerül a legnagyobb nyitott kérdés is: vajon Szaúd-Arábia tényleg le fog mondani a legkorszerűbb fegyverekről és technológiákról a Kína-barátság érdekében? Szaúd-Arábia ugyanis az összes korszerű fegyverét, alkatrészeit az USA-tól vásárolja. Ha Szaúd-Arábia szakít Amerikával, akkor katonailag nagyon könnyen kiszolgáltatottá válhat egy puskaporos hordó közepén.Jól látszik, hogy amikor az egyes országok a kialakuló új világrend nagyhatalmai között választanak, akkor egyúttal a belső berendezkedésükről is döntenek. Szaúd-Arábia, az ország, ami hetven éve szoros szövetségese Amerikának, gyakorlatilag a Hasogdzsi-gyilkosság, a trónörökös belpolitikai agresszivitása miatt vált kérdéses megbízhatóságú szövetségessé és csapódik Kínához. Úgy tűnik, hogy akárcsak a hidegháború éveiben, a belső berendezkedés most is lényegesen befolyásolja, hogy végül ki melyik nagyhatalom szövetségi rendszeréhez csatlakozik.

Még több hasonló tartalomért iratkozz fel Facebook-oldalunkra!