Évtizedeken keresztül élvezhettük a neoliberalizmus látszólagos olcsóságát, amit a biztonságra fordított kiadások elspórolása tett lehetővé. Az elmúlt évek világpolitikai eseményei azonban azt mutatják, hogy a biztonsági felárat érdemes lett volna megfizetni. A nagyobb biztonság azt fogja jelenteni, hogy az életünk drágább lesz.

Az elmúlt 40 év neoliberális világa alapvetésként kezelte, hogy ugyanabból a termékből az alacsonyabb ár automatikusan előnyösebb közösségi hasznot is jelent. Az ár megmutatta, hogy mit hol érdemes gyártani, mit honnan érdemes beszerezni. Ennek a megközelítésnek élvezhettük a gyümölcseit az előző 30 évben: Európa relatíve olcsó orosz gázzal fűthetett, a többségében Kínában gyártott elektronikai eszközök tucattermékekké válhattak, és senkit sem zavart, hogy a világ félvezető-gyártásának meghatározó része Tajvanon összpontosul. A Nyugat is örömmel csapott le a megnyíló orosz és kínai piacokra és üzletelt szinte mindennel, amire kereslet mutatkozott.

A biztonságnak ára van

Hol volt a biztonsági prémium az előző évtizedekben? Mindig is ott volt, csak nem fizettük meg. A CoVid-járvány és az ukrán háború tette nyilvánvalóvá, hogy a piac ezt nem vagy nem helyesen árazza. Az előző évtizedek olcsósága - részben legalábbis - illúzió volt.

Ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy most a Nyugat lépéseket tett és tesz az Oroszországról és Kínáról való leválás felé. Van ahol ennek már ma is kézzelfogható eredménye van: Európa orosz gázfüggősége gyors ütemben leépült Ukrajna megtámadása után. Máshol a határozott szándék látszik a változtatásra: az Egyesült Államok és Európa egymással is versengő ipartámogatási tervei a gyártókapacitásokat csábítanák vissza. Szintén nagy ígéretek hangzanak el Európa fegyverkezésével kapcsolatban (például Németország 100 milliárd eurós fejlesztési projektje), ezek pontos végkifejlete azonban még nem ismert.

És messze a vége: ha a Nyugat komolyan gondolja stratégiai függőségeinek felszámolását, az ellátási láncok sokkal nagyobb részét kell majd házon belülre hozni. Az olyan kulcs területeken, mint a napelem- vagy szélerőmű gyártás Európa túlnyomórészt Kínára támaszkodik. Járulékos veszteségek is lesznek, mint például azok, amelyeket az Oroszországból kivonult nyugati cégek szenvedtek el. A biztonsági felárat a jövőben még több termékben és szolgáltatásban kell megfizetni, ha meg akar szabadulni orosz- és kínai függéseitől a Nyugat.

Ki fog fizetni?

Ez nem lesz olcsó, az előző évtizedek neoliberális logikája nem véletlenül szervezte ki a termelés jó részét a nyugati országokból. A költségnövekedés szélsőséges esetben akár az eredeti sokszorosa is lehet: a TSMC jelenleg épülő arizonai gyára négy-ötször annyiba kerülhet, mint a chipgyártó tajvani egységei. Ez és a hasonló relokációs döntések előbb-utóbb megjelennek majd a végtermékek árában is. Az állam intenzívebb ipartámogatása és az újrainduló fegyverkezés pedig csak adófizetői pénzből lehetségesek. A boltok polcán vagy az adóban, a biztonsági prémiumot végső soron az adófizetők állhatják majd.

A Kínáról és Oroszországról való gazdasági leválás a Nyugat biztonságát szolgálja, azt a biztonságét, amire évtizedeken keresztül kevés figyelmet fordított. A hazahozott gyártókapacitások és elvágott gazdasági kapcsolatok azonban maguk után vonják azt, hogy az életünk megdrágul: a biztonsági felárat valakinek meg kell fizetnie.

Kövesss minket Facebookon is!